Fel, fel, egyre feljebb...

(02.18. péntek) Körülbelül ez a 4. napja, hogy egyfolytában esik az eső. És körülbelül ez a nap a negyedik, hogy a depresszióhoz közeli állapotban érzem magam. De minden rossz gondolatot és szomorúságot a ma délután szertefoszlatott, és újult erővel vágok neki az elkövetkezendőkhöz. A reggel elég borúsan kezdődött. Ekkor még csak a fejemben éreztem azt, hogy perceken belül nagy vihar lesz. Amit délután, és este az időjárás is igazolt. Szóval csörgött a telefonom, hogy fel kéne kelni. Egyszerűen nem ment. Mint akit odaszögeztek az ágyhoz. Bármennyire is szerettem volna, képtelen voltam nekikezdeni a napnak. Pedig suli volt, de ma letettem róla. Nem szokásom kerülni az iskolát, de a mai reggelen olyat éreztem, mint amit még eddig talán soha. A magamba zuhanás első jelei. Aztán jött egy sms: „Mi a helyzet? Szeretünk! Anya, Apa”. Hát helyzet az nem volt…bizonytalanság annál inkább. Mondták, hogy az első napok borzasztóan nehezek lesznek, na de ennyire? Azt nem gondoltam volna. „Gyere a géphez, beszéljünk!” Perceken belül már skypon beszéltük meg az élet nagy dolgait, és azt, hogy ebből az önsanyargatásból ha nem is egyedül, de valahogyan ki kell jönnöm, mert ez így nem mehet tovább…

Péntek délután

A 14 órai találka Renivel valamicskét lendített a korai búskomorságomon, de estére ismét visszatért egy kis adag szomorkodás... Mosolyogva ért a megbeszélt helyre, ahol már vártam rá. A Rossio téren áthaladva egy kis csoport megkért minket, hogy fotózzuk le őket, és ez fordítva sem maradhatott ki.Végül utunk egy kis kávézóba vezetett, ahol egy cappucino és egy croissant elfogyasztása közben az itteni dolgokról beszélgettünk és közben igyekeztük kikerülni a felszolgáló fiú zavaró tekintetét. Miután megkértük, hogy csináljon rólunk egy képet, nem sok kellett neki, hogy ezután Colgate mosollyal az arcán ő is kérjen velünk egy fotót. Teljesen odavolt! Mi meg csak nevettünk. J 

 Kis idő múlva nekivágtunk az útnak és minden egyes ruhaboltba bementünk J Miközben egy kirakatnál pár percre megálltunk nézelődni egy negyvenes feka forma kedvesen beszélni kezdett hozzánk. Mondtuk, hogy mi nem tudunk portugálul – egyelőre – de ő csak tovább hablatyolt. Majd megkérdezte: „Holland? ,America?.” Mondom Ungría. Áááááá….Ungríííía….chaoooo!!! A százas mosoly és az heves integetés is befigyelt. J Ritka az ilyen, de úgy látszik nem errefelé. Persze a délutáni zuhé nem maradhatott el. És mikor hagyjam otthon a strapa kínai esernyőm, ha nem ma?? Szóval a szög egyenes hajból szénaboglya-szerű fejszerkezet lett. Mikor hazaértem, természetesen bevetődtem a skype elé, ez nem maradhatott el. Mosolygósan meséltem a mai délutánról, arról hogy kicsit jobb kedvem lett és remélem ez a továbbiakban is így fog maradni! Még mindig NAGYON HIÁNYOZTOK!!!

Köszönetnyilvánítás

©Köszönöm családomnak, szüleimnek, nagyszüleimnek, szerelmemnek, hogy a legnehezebb másfél hétben elviselték borzalmas stílusomat, mindennapos kirohanásaimat, döntésképtelenségemet és az állandó rosszkedvemet. Köszönöm legjobb barátnőmnek, Dórinak, hogy a makacsságom ellenére is szóba állt velem másnap. Köszönöm minden barátnak, barátnőnek, akik az első napoktól kezdve bíztattak, és hittek abban, hogy végig fogom, és tudom csinálni. Nem is tudom, mi lenne Velem Nélkületek! KÖSZÖNÖM!!!©

„A világon semmi sem léphet a kitartás helyébe. A kitartás és az elszántság korlátlan hatalommal bír. A "folytasd eltökéltséggel" szlogen mindig is megoldotta, és a jövőben is meg fogja oldani az emberiség problémáit.” (Calvin Coolidge)