Utolsó napok otthon

Az utazás napja..

2011.február 8., kedd, hajnal 4 óra. Mivel a gépem fél 7-kor indult, kénytelen voltam ilyen hamar felkelni, hogy időbent kint legyünk a reptéren. Miután megérkeztünk, egy kis monitornál önállóan, az útlevelem segítségével be kellett csekkolni. Ezt újdonságnak találtam, korábban nem így volt. Ezután csak vártunk...és vártunk...és vártunk...arra hogy ne jöjjön el a 6 óra, amikor búcsút kell vennünk egymástól. De sajnos gyors léptékkel közeledett, megkezdődött az elbúcsúzás. Senkinek nem kívánom ezeket a perceket, szívszaggatóak, és úgy éreztem, mintha örökre búcsúznánk. De szerencsére nem. Sírva indultam el a terminál felé, vissza se néztem. Leellenőrizték a csomagom, és engem is, majd irány a váró. Nem volt időm nézelődni, mert már 6 múlt, szóval rögtön be is csekkoltam a gépre, 2 perc után már a helyemen is ültem. 
06:30 - megmozdult a gép...indulunk...

Mint mindenkinek, az utazás előtti napok nagy izgalommal telnek, mit is vigyek magammal, bepakoltam-e mindent? Velem ez korántsem ígyy volt. Szorongással telve kezdtem a pakolást vasárnap...és kedden már indultam is. Valóban nem siettem el. Vegyes érzelmekkel voltam az egész kintlét iránt. Tudtam, hogy egy életre szóló élményről lesz szó és ez csak az enyém lesz. De ott mocorgott bennem ugyanakkor, hogy ez mind szép és jó, de itthon kell hagynom a családom, akiket mindennél jobban szeretek és tudtam, hogy borzasztóan fognak hiányozni. Persze...most biztos azt gondoljátok magatokban, hogy 'De hiszen nem örökre mész,!' Ez valóban így van, de most még, az első napokban egy örökkévalóságnak tűnik. Messze az otthonomtól, messze a megszokott körülményektől, barátoktól, családomtól, szerelmemtől. ©