Vicces nap

(02.24. csütörtök) Mivel ma már péntek van, így megpróbálom a tegnapi napomat úgy bemutatni, mintha ma  történt volna. Kezdődött a sulival...vagyis kezdődött volna. Mégpedig azért csak volna, mert hiába keltem fel 7-kor, és hiába mentem be fél 9-re, 9-kor hajlandók voltak információt adni arról, hogy ja bocsi, a tanár ma nem jön órát tartani. És ez nem az első eset. Már az első héten is előfordult. Az hagyján, hogy egy csomót késik mindegyik, de azért szólhatna nekünk valaki előző nap, hogy ne gyere suliba, mert szívesebben aludtam volna még pár órát. Tehát ez az óra elmaradt, a következő meg csak fél 11-kor kezdődött volna. Úgyhogy lemondtam a nap ezen részéről és szépen hazablattyogtam. Persze visszaaludni már nem tudtam. Majd 12-re ismét a suliban találtam magam, ez volt az utolsó, illetve egyben az első órám is aznap. Mikor megérkeztem a suli elé, hozzám szegezték a kérdést, hogy "Figyu, a napszemüvegeddel mi történt?" Gondoltam, vajon mi lehet, biztos maszatos vagy hasonlók. Hát nem. Konkrétan ki volt esve belőle az egyik lencse, ami a táskám alján hevert. Ebből azt az egyszerű következtetést sikerült levonnom, hogy nagyvalószínűséggel így volt rajtam az utcán. Jólvan Kőszegi Holda, nem is te lettél volna :) De ez még nem volt minden. Úgy döntöttem, hogy a suliból hazasétálok, mert hétágra sütött a nap. Nincs messze, kicsivel több, mint fél óra. Útközben betévedtem az nagy hírhedt Starbucksba, ahol a pultnál állva "Coffe with eis"-t kértem. Magyarul egy jegeskávét. Csakhogy én fagyira gondoltam. Viszont az Eis az még mindig németül  fagyi. Szóval ezt bebuktam, jéggel kaptam. Az első korty után egyből feltűnt, hogy ezzel valami nincs rendben. Nem volt benne cukor. Mivel nem a rutinos Starbacksozók rendjébe tartozom, nem tudtam, hogy azt nekem kellet volna beletennem. Szóval nem volt hosszú életű szegény KV. Mégpedig azért sem, mert ha már az ember ilyen helyre megy, akkor már 2.40-ért elvárná, hogy a saját nevét írják a pohárra. Na hát ez nem így történt. Így lettem én "Olga". :)



Chapito

(02.20. vasárnap) Mivel mára sem volt előre tervezett programom, így hát kinéztem a születésnapomra kapott útikönyvből egy rövidke útvonalat, amit bejárhatok. Miközben vártam a buszra, két angol lány jött oda hozzám és megkérdezték, hogyan tudnának eljutni Sintrába. Mire én boldogan válaszoltam, hogy 3 megálló a Rossio, onnan indulnak a vonatok arrafelé. Furcsa, de jó érzés volt, hogy 2 hét után meg tudtam mondani valakinek, hogy hogyan jusson el A-ból B-be. Eközben megérkezett a busz, amire fel is szálltam a lányokkal együtt, majd két perc után konstatáltam, hogy én nem ezzel akartam menni, úgyhogy a következő megállónál leszálltam és gyalog folytattam utamat. A start a Praca do Comercio volt, ami egy nagy tér közvetlen a folyó mellett.

Innen Lisszabon leghosszabb sétálóutcáján, a Rua Augustan végighaladva jutottam el a Rossio-ig, ahol bekukkantottam az Igreja de Sao Domingos templomba. A Rua das Portas de Sato Antao-n haladva, eljutottam a Praca dos Restauradores-ig, ahol a téren található szobor a portugál függetlenség 1640-ben történt visszaszerzésének állít emléket. Ekkor már az eső is megeredt, de nem szegte kedvem, ha már nekivágtam az útnak, be is akartam fejezni. Pár perccel később már napsütésben sétálhattam hazafelé.


Már kellően éhes voltam, így hát amint hazaértem, nekiálltam a vacsorának. Eközben a lakótársam, Berill is megérkezett, akivel ezután együtt tüsténtkedtünk a konyhában. Majd a barátnője, Nóra is befutott és incsi-fincsi rakott palacsintát rittyentettek pár pillanat alatt. Miután degeszre ettük magunkat, elindultunk az est célállomása, a Chapito felé. Ebben a kis bárban, minden vasárnap élő afrikai zene megy. Már itthon felkészítettek, hogy nagyon sok a fekete, ne öltözzek ki, mert nem akarják, hogy egész éjszaka őket kelljen leszedni rólam J Mert azt tudni kell, hogy nagyon rámenősek, úgyhogy legjobb, hogyha kerüljük velük a szemkontaktust. Kezdtem örülni, hogy fél óra eltelt anélkül, hogy bárki megszólított volna. Na de ezután már többen is megbökdösték a vállam, hogy menjek táncolni, de határozott fejrázással visszautasítottam kedves barátunk közeledését. Aztán egy rámenősebb fekete nem cécózott, minden tiltakozásom ellenére elkezdett velem táncolni. Hát őszíntén…rettenetes volt. Lehet észrevette, hogy a háta mögött grimaszokat vágok a lányokra, így pár perccel később megköszönte a táncot és továbbállt. Szerencséjére.

Elmaradt kirándulás...

(02.19. szombat) Reggel 7 órakor megszólalt az ébresztő. Fel kéne kelni, ma van a kirándulás Belémbe és egy kis városnézés a környéken. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, puccba vágtam magam, majd mikor épp indulni készültem, jött az sms, hogy a rossz idő miatt a tervezett program délelőtti része elmarad, de a délutáni kirándulás áll. Visszaaludni már nem tudtam persze, mert kellően kiment az álom a szememből. Egyből a gép elé vetettem magam, aminek az lett a következménye, hogy órák hosszat ültem előtte. Majd 2 óra környékén megelégeltem a semmittevést, örültem, hogy előbújt a napocska, így hát egyedül vágtam neki a környék felfedezésének. Első állomásom a Castelo de Sao Jorge volt, ami körülbelül 10 perc sétára van tőlünk. A kilátás gyönyörű innen fentről, nagyon messzire el lehet látni. Érdekes érzés, amikor lenézel a vár tetejéről és alattad fekszik egy egész város. A vár környéke tágas, tele zölddel, friss levegővel. Kellemes kikapcsolódást jelentett egyedül sétálni a vár falain belül és élvezni azt, hogy senki nem szól rám, hogy mikor megyünk már J Ezután a Sé Catedralhoz sétáltam le és megnéztem belülről is. Csendes hely, ahol az ember egyedül lehet a gondolataival. Körbejártam, kattintottam pár fényképet és elkezdtem hazafelé sétálni. Visszaérve nyugtáztam, hogy jó volt kimozdulni otthonról, kicsit feltöltődtem és így az idő is gyorsabban telt.

Fel, fel, egyre feljebb...

(02.18. péntek) Körülbelül ez a 4. napja, hogy egyfolytában esik az eső. És körülbelül ez a nap a negyedik, hogy a depresszióhoz közeli állapotban érzem magam. De minden rossz gondolatot és szomorúságot a ma délután szertefoszlatott, és újult erővel vágok neki az elkövetkezendőkhöz. A reggel elég borúsan kezdődött. Ekkor még csak a fejemben éreztem azt, hogy perceken belül nagy vihar lesz. Amit délután, és este az időjárás is igazolt. Szóval csörgött a telefonom, hogy fel kéne kelni. Egyszerűen nem ment. Mint akit odaszögeztek az ágyhoz. Bármennyire is szerettem volna, képtelen voltam nekikezdeni a napnak. Pedig suli volt, de ma letettem róla. Nem szokásom kerülni az iskolát, de a mai reggelen olyat éreztem, mint amit még eddig talán soha. A magamba zuhanás első jelei. Aztán jött egy sms: „Mi a helyzet? Szeretünk! Anya, Apa”. Hát helyzet az nem volt…bizonytalanság annál inkább. Mondták, hogy az első napok borzasztóan nehezek lesznek, na de ennyire? Azt nem gondoltam volna. „Gyere a géphez, beszéljünk!” Perceken belül már skypon beszéltük meg az élet nagy dolgait, és azt, hogy ebből az önsanyargatásból ha nem is egyedül, de valahogyan ki kell jönnöm, mert ez így nem mehet tovább…

Péntek délután

A 14 órai találka Renivel valamicskét lendített a korai búskomorságomon, de estére ismét visszatért egy kis adag szomorkodás... Mosolyogva ért a megbeszélt helyre, ahol már vártam rá. A Rossio téren áthaladva egy kis csoport megkért minket, hogy fotózzuk le őket, és ez fordítva sem maradhatott ki.Végül utunk egy kis kávézóba vezetett, ahol egy cappucino és egy croissant elfogyasztása közben az itteni dolgokról beszélgettünk és közben igyekeztük kikerülni a felszolgáló fiú zavaró tekintetét. Miután megkértük, hogy csináljon rólunk egy képet, nem sok kellett neki, hogy ezután Colgate mosollyal az arcán ő is kérjen velünk egy fotót. Teljesen odavolt! Mi meg csak nevettünk. J 

 Kis idő múlva nekivágtunk az útnak és minden egyes ruhaboltba bementünk J Miközben egy kirakatnál pár percre megálltunk nézelődni egy negyvenes feka forma kedvesen beszélni kezdett hozzánk. Mondtuk, hogy mi nem tudunk portugálul – egyelőre – de ő csak tovább hablatyolt. Majd megkérdezte: „Holland? ,America?.” Mondom Ungría. Áááááá….Ungríííía….chaoooo!!! A százas mosoly és az heves integetés is befigyelt. J Ritka az ilyen, de úgy látszik nem errefelé. Persze a délutáni zuhé nem maradhatott el. És mikor hagyjam otthon a strapa kínai esernyőm, ha nem ma?? Szóval a szög egyenes hajból szénaboglya-szerű fejszerkezet lett. Mikor hazaértem, természetesen bevetődtem a skype elé, ez nem maradhatott el. Mosolygósan meséltem a mai délutánról, arról hogy kicsit jobb kedvem lett és remélem ez a továbbiakban is így fog maradni! Még mindig NAGYON HIÁNYOZTOK!!!

Köszönetnyilvánítás

©Köszönöm családomnak, szüleimnek, nagyszüleimnek, szerelmemnek, hogy a legnehezebb másfél hétben elviselték borzalmas stílusomat, mindennapos kirohanásaimat, döntésképtelenségemet és az állandó rosszkedvemet. Köszönöm legjobb barátnőmnek, Dórinak, hogy a makacsságom ellenére is szóba állt velem másnap. Köszönöm minden barátnak, barátnőnek, akik az első napoktól kezdve bíztattak, és hittek abban, hogy végig fogom, és tudom csinálni. Nem is tudom, mi lenne Velem Nélkületek! KÖSZÖNÖM!!!©

„A világon semmi sem léphet a kitartás helyébe. A kitartás és az elszántság korlátlan hatalommal bír. A "folytasd eltökéltséggel" szlogen mindig is megoldotta, és a jövőben is meg fogja oldani az emberiség problémáit.” (Calvin Coolidge)

1 hete Lisszabonban

(02.15.kedd) Hajszálpontosan egy héttel ezelőtt érkeztem meg. Bőőőgve, mint egy szamár, rossz kedvvel, honvággyal. Ami a honvágyat illeti, az persze nem sokat változott, de már nem is bőgök úgy, mint egy szamár…csak néha mint egy kisszamár J Ma volt az első nap a suliban. 10 órakor átléptem az iskola küszöbét, ahonnan az első utam a titkárságra vezetett. Azonnal segítőkészek voltak és az egyik srác (aki nem mellesleg a BKF-en töltött már korábban egy félévet), rögtön elkezdte magyarázni, hogy melyik tanár milyen, jól tud-e angolul, vagy éppen nem. Eljött a fél 11, felmentünk a terembe. Sehol senki…de még a hallgatóknak is hűlt helyük volt. ¾ 11-kor már felmerült bennem, hogy jó helyre jöttem egyáltalán? vagy lesz ma még óra?Erre a kérdésre 10 percen belül választ is kaptunk, hogy nem, mert hogy a tanár ma nincs bent a suliban. Nagyszerű. 1 óra szabadidő. De szerencsére volt mivel eltölteni. A Baixa Chiado metrómegállónál sikeresen feltöltöttem a telefonkártyám és lenéztem a Miradouro-ról (kilátó) is. Le a dombról, fel a hegyre. Legjobban így tudnék szemléltetni egy napomat. Szóval eddig az egész itt tartózkodásomat. Az első napokban elképzelni nem tudtam, hogy reggel mi a manótól van izomlázam. Aztán rövid gondolkozás után rájöttem, hogy nagyon sok emelkedőt és lépcsőt kell megmásznom ahhoz, hogy például eljussak oda, ahol lakom. De ez ma sem volt másként, úgyhogy érzek egy kis lázat az izmomban. Azt hiszem, ez hozzá fog tartozni a mindennapjaimhoz. De legalább nem kell edzőterembe járnom J Szóval az 1 órás túra után ismét a suliban voltunk. Enyhe sokként ért, mikor a tanár tájékoztatott minket arról, hogy az ő órája portugálul lesz, de szívesen elmondja nekünk az aznapi anyagot minden kedden 14:30-tól. Hurrá…2 és fél óra szünet 2 tanóra között. De legalább elmondja.

Óceános nap (:

(02.11. péntek)Az érkezés napját is beleszámítva, ez a 4. napom Lisszabonban, de sokszor érzem azt, hogy haza akarok menni. Azt mondják, az első hetekben ez természetes. A mai reggel is nehezen indult, nem Mellette ébredtem L Fájó ilyenkor ráébredni, milyen messze is vagyunk egymástól. Ma a bérletemet intéztük a lakótársammal (Avenida metrómegálló), hétfőn délelőtt már mehetek is érte. Ezután a suliba kellett mennem, aláírni azt a bizonyos hiányzó papírt, majd a közeli parkban, krokodilkönnyek közepette megettem az uzsim, egy almásszeletet.

Végre rávettem magam (és ebben rengeteget segítettek az otthoniak), hogy kimozduljak a négy fal közül és megnézzem az Óceánt. Nem bántam meg! A napló írása közben olyan nyugalom tölt el, ami nem mindennapi. Egy sziklán ücsörgök, miközben hallgatom a víz morajlását, elém tárul a nyílt Óceán látványa. 12 fok körül lehet, a parton nagyon szeles az idő, de a nap erőlködik. Néha megcsap egy-egy vízcsepp, na és persze ez a tiszta, sós illat sem utolsó! Ja, amúgy Cascaisban vagyok, kb. 1 órányira otthontól. Úgy hiszem, megtaláltam azt a helyet, ahol egyedül lehetek a gondolataimmal és teljes csendben és nyugalomban pihenhetek.

(Hogyan is juss el az Óceánig? Mivel én Alfamaban lakom, a legközelebb a kék metró végállomás (Santa Apolonia) ill. szintén a kék metró egyik állomása, a Terreiro do Paco található. Ha a metrót választod (bár úgy egy kicsit kerülő), a 2. megállónal, Baixa-Chiadonál át kell szállnod a zöld vonalra, s egy megálló a Cais do Sodré, ami az egyik végállomása. Innen már a táblák segítségével könnyen eljutsz a vonathoz. A másik lehetőség, hogyha a 28-as busszal direkt a Cais do Sodréra megyünk, így nem kell átszállnunk. A vonatra való felszállás előtt kártyát kell váltani az automatából, ahol meg kell adni, meddig szeretnél utazni, valamint, hogy csak oda vagy vissza útra is szóljon-e. Ezután le kell húzni a kártyát egy gépnél, ami beenged. Az út innen kb. fél óra, de a kaller itt is ellenőriz! J És egy jó tanács: ha jön a busz és fel szeretnél szállni, mindig tedd ki a kezed, mert különben nem áll meg!

(02.09.szerda,02.10.csüt.) A szerdai napom nem volt túlságosan mozgalmas, mert csak délután mentem el itthonról, egy magyar lánnyal találkoztam az Atrium Saldanha előtt. Beültünk enni valamit az egyik bevásárlóközpontba, aztán pár óra múlva húztam haza a csíkot, vártak skypon. Az első hét szinte csak azzal telt, hogy sírtam, skypoltam, sírtam, skypoltam. Eléggé változatos napok voltak. Majd csütörtökön délre be kellett mennem a suliba. Persze okos fejemmel nem néztem meg az előző nap, hogy hová kell mennem, úgyhogy nem csoda hogy ¾ órát bolyongtam kb. 20 méterre az iskolától. Még jó hogy meg volt beszélve az igazgatóval, hogy délben találkozunk, mert mire odaértem, már nem volt bent. Hoztam a formám…De este jött az email, hogy pénteken is be kellene mennem, mert elfelejtettek aláiratni még egy papírt, úgyhogy nagy örömömre, másnap is bemásztam, akkor már tudva, hová is kell menni.

...nem sokkal később - pontosan 2 óra utazás után - az amszterdami repülőtéren találtam magam, ahol 4 óra várakozás - és 2-szer fél óra wifi használat után (juhúúúúú:)) - a C8-as kapunál megkezdődött a beengedés. Az amszterdami repülőtér iszonyatosan nagy. Az első percekben alig tudtam betájolni magam, hol vagyok. Aztán rájöttem a rendszerre és határozott lépésekkel a "C" felé vettem az irányt :) Na szóval a hosszas várakozás után felmehettem a gépre, ahol egy ablak mellett helyet is foglaltam, majd pár percen belül megint a levegőben voltam. A repülés 2 és fél óráig tartott, de hamar eltelt. Az utolsó fél órában már izgatott voltam, és azt gondoltam magamban, hogy jobb lesz ha felfogom, hogy valóban Velem történik mindez.
Miután földet értünk és megkaptam a csomagom, a taxik felé vettem az irányt. Beálltam a sor végére és vártam, mikor következem én. Végül beszálltam egy klassz mis merdzsóba :) és a Calcadinha da Figureira felé vettük az irányt. 20 perc alatt megérkeztem, 2 perc múlva a lakótársam is odaért, így segített a lakásba cipelni a bőröndömet. Egy kis pihi után sétára invitált, megmutatta a közvetlen környéket. Úgy szedte a lábát, alig bírtam lépést tartani vele :) Bevásároltunk a Pingo Doce-ban, este pedig welcome vacsi és finom borocska várt. Valamivel később az ágy majdhogynem nevemen szólított, úgyhogy szó nélkül eltettem magam másnapra :)

Utolsó napok otthon

Az utazás napja..

2011.február 8., kedd, hajnal 4 óra. Mivel a gépem fél 7-kor indult, kénytelen voltam ilyen hamar felkelni, hogy időbent kint legyünk a reptéren. Miután megérkeztünk, egy kis monitornál önállóan, az útlevelem segítségével be kellett csekkolni. Ezt újdonságnak találtam, korábban nem így volt. Ezután csak vártunk...és vártunk...és vártunk...arra hogy ne jöjjön el a 6 óra, amikor búcsút kell vennünk egymástól. De sajnos gyors léptékkel közeledett, megkezdődött az elbúcsúzás. Senkinek nem kívánom ezeket a perceket, szívszaggatóak, és úgy éreztem, mintha örökre búcsúznánk. De szerencsére nem. Sírva indultam el a terminál felé, vissza se néztem. Leellenőrizték a csomagom, és engem is, majd irány a váró. Nem volt időm nézelődni, mert már 6 múlt, szóval rögtön be is csekkoltam a gépre, 2 perc után már a helyemen is ültem. 
06:30 - megmozdult a gép...indulunk...

Mint mindenkinek, az utazás előtti napok nagy izgalommal telnek, mit is vigyek magammal, bepakoltam-e mindent? Velem ez korántsem ígyy volt. Szorongással telve kezdtem a pakolást vasárnap...és kedden már indultam is. Valóban nem siettem el. Vegyes érzelmekkel voltam az egész kintlét iránt. Tudtam, hogy egy életre szóló élményről lesz szó és ez csak az enyém lesz. De ott mocorgott bennem ugyanakkor, hogy ez mind szép és jó, de itthon kell hagynom a családom, akiket mindennél jobban szeretek és tudtam, hogy borzasztóan fognak hiányozni. Persze...most biztos azt gondoljátok magatokban, hogy 'De hiszen nem örökre mész,!' Ez valóban így van, de most még, az első napokban egy örökkévalóságnak tűnik. Messze az otthonomtól, messze a megszokott körülményektől, barátoktól, családomtól, szerelmemtől. ©